Hazarák Afganisztánban (első rész) Dzsingisz kán unokái

wiki

A kép forrása: Wikipédia

Afganisztán középső részén, a zord hegyekben él az ország egyik legnagyobb etnikai kisebbsége, amely az ország kb. 30 millió lakosának 20%-át alkotja. A terület neve a lakossága, a hazarák után Hazaradzsát, amit az Afganisztánt kevésbé ismerő olvasó esetleg a szintén itt található Bámiján városáról és hajdani Buddha-szobráról ismerhet. A hegyes vidéket élen hatalmas hó borítja, a nyarak pedig hűvösek és rövidek, különösen a magasabb részeken. A zord éghajlathoz képest a terület régóta viszonylag sűrűn lakott.
Hazaradzsát egy kb. ötvenezer négyzetkilométeres területet ölel fel. Jelentősebb hazara népesség él még a fővárosban, Kabulban és Badakhshán térségében.  A hazarák nagyrésze tizenkettes síita, de a  Hindukus lábánál élnek még az iszlám hetes síita (iszmáilí) irányzatát követő hazara törzsek  is. [1]
Az elmúlt két évtizedben az országban uralkodó instabilitás sokukat Hazaradzsát elhagyására kényszerített; a  legtöbben az ország területén maradtak, s Afganisztán Pakisztánnal és Iránnal határos részein telepedtek le. Az afgán-pakisztáni határ másik oldalán fekvő Quetta városa a harmadik legnagyobb hazara közösségnek ad otthont.

Társadalom

A hazarák magukat Dzsingisz kán leszármazottainak tartják.
Az elméletet a legendák mellett több középkori perzsa és mogul történész erősítette meg írásaiban. A nagy kán serege a 12.században valóban végigsöpört a mai Afganisztánon, s kivonulásuk után ezredeket hagytak hátra. Ezeknek az ezredeknek a mongol neve minggan ,ami perzsául hazar, vagyis ezer és innen eredeztetik a nép nevét is. A mongol szó perzsa fordítása érthető abból a szempontból is, hogy a térségben maradt mongol katonák hamar összekeveredtek a helyi, többnyire perzsa nyelvű lakossággal, majd teljesen beleolvadtak azok kultúrájába. Valóban, a külsőleg szignifikáns mongol jegyeket tartalmazó külső ellenére (ami megkülönbözteti őket Afganisztán más etnikumaitól és sok, középkori utazó úgy is említette őket, mint “kínai muszlimokat”) nyelvük a dari, ami tulajdonképpen a perzsa egy dialektusa. A hazarák nyelvjárást hazaradzsinek hívják, s ami megkülönbözteti az ország más részén beszélt daritól (ami egyébként a pastu mellett Afganisztán egyik hivatalos nyelve), az a jelentős számú mongol eredetű szó. Ez a tény, illetve a hazarák jellegzetesen keleties, mongol jellegű arcberendezése tényleg számos spekulációra adott okot a származásukat illetően. [3]
A Dzsingisz kán-féle eredetlegendának ellentmond Monstuart Elphinstone könyve, ahol a szerző 19.századi hazaradzsáti utazása során még azt írja, hogy a hazaráknak nincs összefüggő eredetlegendája, noha úgy gondolják, hogy mogul (vagyis mongol), illetve csagatáj-török ősökkel rendelkeznek. [3]  J.P. Ferrier nagyjából ugyanekkor íródott beszámolója szerint viszont  “azt tartják magukról, hogy Dzsingisz kán leszármazottai” [4] Mirza Muhammad Haidar Dughlat, 16.századi hadvezér és krónikás is ezt erősíti meg Táríkh-i-Rasídi című történeti munkájában: ebben azt írja róluk, hogy a jelenlegi hazarák egy igen előkelő mongol törzs tagjai voltak, akik fellázadtak Dzsingisz kán ellen, mire büntetésül a kán elrendelte száműzetésüket Kabul környékére. Amikor azonban a hazarák az Oxus (Amu-Darja) folyó környékére értek,  Dzsingisz kán meghalt; ezt hallván, néhányan közülük megszöktek és Badghis-ban, a mai Heráttól északra telepedtek le. [5]

Tehát bár biztosat nem állíthatunk, úgy tűnik, van valóságalapja a hazara legendának Dzsingisz kánról. Ami Dughlat leírását cáfolni tűnik, az az a tény, hogy a hazara nyelvben nemcsak mongol, de különböző türk eredetű szavak is vannak, amit egyes kutatók annak tulajdonítanak, hogy az eredetileg bizonyára mongol törzsek, mielőtt mai lakhelyén letelepedtek volna, más türk népekkel vándoroltak  Közép-Ázsiában. Ebből az időszakból többet azonban, az rott források csekély száma miatt, aligha fogunk megtudni.
A tizenhatodik században már, Dughlat-tal egy időben, hazara néven említik őket, méghozzá a mogul Bábur idején, akinek a seregei elfoglalták Afganisztánt.

A hazarák évszázadokon  át törzsekben éltek, és a törzsi kötődés, illetve a genealógia számontartása ma is fontos még a városokban élő hazarák közt is. (Mivel a hazarák szinte mind a síita iszlám tizenkettes irányzatát követik, a szunnita hazarák esetében az idők során a vallási kötődés erősebbnek bizonyult a törzsinél, és ők más, nem-síita, nem-hazara csoportokkal kötöttek törzsszövetségeket. Ilyenek például szunnita hazara teimurik. Az iszmáilí hazarák ugyancsak elkülönülnek tizenkettes társaiktól.)
A törzsek nevei sok spekulációra adtak okot a kutatóknak és sokan úgy vélik, hogy ezek a  mongol eredet elméletét támogatják: az egyik legerősebb törzs, a Dai Khitan például a legendák szerint a Kara Khitanoktól (Fekete Khitanoktól) származik, amely egy Dzsingisz kán által meghódított tunguz-mongol törzs volt.
Egy másik hazara törzs nevével, a Qarlukkal már Dzsingisz kán körül találkozunk a leírásokban: ennek a törzsnek egy része fellázadt a kán ellen, másik részük viszont behódolt neki és jutalmul nagy területeket kaptak Közép-Ázsiában, Afganisztántól északra. [6]

A törzsi életmóddal együtt járt a nomadizálás is: a hazarák többnyire birkákat és kecskéket legeltettek (és folyamatos harcban álltak a váltakozó központi kormányokkal, akik sokszor engedtek rá a legelőikre idegen törzseket), és foglalkoztak lótenyésztéssel is. Az elmúlt évtizedekben egyre többen álltak rá a gazdálkodásra. A szőnyegszövés az asszonyok feladata és a hazara nők munkái is hozzájárultak az afgán szőnyegek világhíréhez.
Ahogy Afganisztán összes etnikuma, a hazarák is többnyire egymás közt házasodnak: ám amíg egy szunnita tadzsik és egy szunnita pastu több közös pontot találhat egymással, a hazarákat a síita iszlám is elválasztja az ország többi népétől. Többnyire egymás közt házasodnak ma is, régen nem volt ritka az unokatestvérházasság sem, ma is akad rá példa. Nagyon ritka, hogy egy hazara a csoportján kívül házasodjon, de ha így történik, amennyiben az anya hazara, a gyermekét a sajátjai már nem tartják annak.
A törzsek vezetői régen az ún. mírek és kánok voltak, ma pedig a khánwádák és az aarabok. A khánwáda tekintélyét a vagyona, leszármazása és társadalmi kapcsolatai alapozzák meg, az aarabot pedig többnyire az övéi jelölik ki, hogy képviselje az érdekeiket a külvilágban. Egy törzsön belül a khánwáda és az aarab táltalában rokonok.
Ahogy az a síita muszlimoknál gyakori, nagy tekintélye van a szeyyideknek, azaz Mohamed próféta leszármazottainak (vagy azoknak, akik annak mondják magukat…) [7].  Értelemszerűen a szeyiddek arab származásúak, de már évszázadok óta a hazarák közt élnek, így mind külsejükben, mind szokásaikban megegyeznek velük.

Az afgán kultúrában a hazarák híresek zeneművészetükről és költészetükről, ami számos közmondást tartalmaz. Mind a dalok, mind a versek nagyon sokáig szájhagyomány útján terjedtek. Híres modernkori írójuk a Ghazni tartományban született Faiz Mohammed Kátib (1862-1931)

                                               Hazarák a történelemben

A hazarák a tizenkilencedik század előtt  Afganisztán legnagyobb etnikai kisebbsége voltak, a térség népességének kb. 67%-át tették ki. 1893-ban több, mint a felüket lemészárolták, s ekkor veszítették el viszonylagos területi önállóságukat is.
A korábbihoz képest is nehezebb sorsuk az 1880-ban hatalomra került Abdul Rahman Khan-nal, “a vaskezű emírrel” kezdődött: a pastu nemzetiségű uralkodó a második angol- afgán háború (1878-1880) után került az ország élére, és, mint a neve is mutatja, kemény kézzel igyekezett visszaállítani a rendet a szétesett országban. A történelmi korrektség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy az emírről Afganisztán különböző nemzetiségeinek eltérő narratívái vannak: míg az ország többségét kitevő pastuk egyik nemzeti hősüket látják benne, a hazarák ma is gyűlölettel emlékeznek meg róla, s népük modernkori tragédiáinak kezdetét az ő uralomrajutásától számítják. Sayyed Askar Mousawi, kortárs hazara író így összegzi ezt az időszakot:

“… Hazaradzsát meghódítása Abdul Rahmán Khán által ma is elevenen él a hazarák emlékezetében és erősen befolyásolta kapcsolataikat az afgán állammal végig a huszadik századon keresztül.” [8]

A pastu Abdul Rahman nyíltan kedvezett a pastuknak, emellett hithű szunnita muszlimként nem kedvelte különösebben a hazarákat (uralkodása során felvette a a Zia-ul-Millat-Wa-ud Din, azaz “a nemzet és a hit fénye” melléknevet is: a nemzet alatt elsősorban saját etnikumát, hit alatt pedig a szunnita iszlámot értette). Ellenszenvéhez hozzájárult, hogy a már említett angol-afgán háború idején sok hazara törzs a britek vezette indiaiak mellé állt. Intézkedései köz szerepelt Hazaradzsát közigazgatási feldarabolása, mely során a lakosság egy részét más területekre telepítette át. (A felülről elrendelt  lakosságcsere egyébként más népeket is érintett, pépldául a pastu, de Abdul Rahmannal ellenséges Durrani és Gilzai törzseket tádzsik és üzbég területeken telepítették le)
Ebben az időben sok hazara emigrált a beludzsisztáni Quettába (ma Pakisztán része), kisebb részük pedig az iráni Meshed városában telepedett le. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a nyilvánvaló elnyomatás mellett a szomszédos Perzsiába és Indiába irányuló migráció másik hajtóereje a szegénység volt.
Ahogy Abdul Rahman elkezdte befolyása alá vonni az afganisztáni tartományokat, a hazarák az elsők közt lázadtak fel ellene, mire az emír a vele szövetséges pastu törzseket küldte rájuk, akik sikeresen leverték a felkelést: ennek során hazarák sokaságát mészárolták le, illetve adták el rabszolgának.  Hogy megerősítse a hazarák elleni szövetséget, Abdul Rahman az ugyancsak szunnita üzbégekkel és tádzsikokkal is szövetségre lépett a síita hazarák ellen. Feljegyzésekből tudjuk, hogy üzbégek is vezettek hadjáratokat ebben az időben a hazarák ellen Bámiján térségében.
Az ő uralma alatt született az uruzgani negyven leány történte  is, ami mai napig fontos része a hazara legendáriumnak. Uruzgan városa is részt vett az Abdul Rahman elleni lázadásban, amit hasonló szigorral fojtottak el: a történet szerint az utcák patakzottak a vértől, s Abdul Rahman katonái féktelenül pusztítottak a környéken. Akadt azonban negyvenhét lány, aki nem adta meg magát a sorsának, hanem a szökést választotta: mikor szorosabbra fonódott a gyűrű a város körül, elmenekültek a Saspar-hegyre, hogy elkerüljék a letartóztatást és az ezzel járó elkerülhetetlen erőszakot. Mikor a katonák utánuk mentek, nem volt más választásuk, tisztességük megőrzése érdekében levetették magukat a hegyről, “hogy a sziklák lábainál a földet vérük fesse vörösre”, ahogy a legenda tartja.  A lányok története később több költőt és zenészt is megihletett.
A történet kiegészítése azoknak a nőknek a sorsa, akiket el akartak hurcolni Kabulba, az emir fővárosába. Ők is inkább a halált választották, mintsem elviseljék a rájuk váró erőszakot és a fővárosba tartó út során a folyóba ölték magukat.

UstadHasanAliHatef

Ustad Hasan Ali Hatef képe a negyven uruzgani lányról
Forrás: hazarapeople.com

Ebben az időben számtalan hazara, főleg az asszonyok és gyermekek, került rabszolgasorba, sokukat piacokon adtak-vettek. Az eladásukból befolyt ár 20%-át az emir kincstára kapta meg. [9]
1933-ban az amnesztiát hirdető Mohammed Nadir Khánt, afganisztán akkori királyát egy hazara, Abul Kháliq gyilkolta meg; a merénylet természetesen nem segítette elő a hazarák és az ország többsége, a pastuk közti megbékélést és az amnesztia gesztusa hiábavalónak bizonyult: látjuk, hogy a hazarák nehezen felejtettek.
A nem enyhülő gazdasági nyomás és a társadalmi, illetve politikai mellőzés eredményeképp az 1960-as és 70-es években a  hazarák igyekeztek Afganisztán más síita kisebbségeivel szövetségre lépni. A szovjet megszállás – nyilván nagyrészt földrajzi okokból- nem volt olyan jelentős  Hazaradzsát hegyes részein, de a szovjetek 1979-es bevonulása után megalakult hazara ellenállás is, bár az ellenszenv nem volt általános: noha a hazarák kivették a részüket a szovjetellenes harcokból is, mások közülük részt vettek Afganisztán kommunista kormányában, amely igyekezett magának megnyerni az ország etnikai és vallási kisebbségeit. Szultán Ali Kistmand, egy hazara, például 1981 és 1990 között Afganisztán miniszterelnöke volt (rövid megszakítással 1988-ban). A baghláni iszmáilí hazarák közt is akadt támogatója a kommunizmusnak: egy pírjük (azaz vallási vezetőjük), Dzsafar Naderi, a térség milíciájának volt a vezetője.
A szimpátia, főleg a korai időkben, valamennyire érthető: a szovjetek Afganisztánban is sikeresen használták a korenizacija elvét, aminek a lényege az adott területek kisebbségeinek a támogatása, beleértve a szabad vallásgyakorlást is (paradox módon az otthon a vallásellenes kampányairól hírhedt rezsim, saját jól felfogott érdekében, olykor aktívan támogatott a befolyása alá vont területeken egyes vallásokat, jellemzően azokat, amelyek addig hátrányt szenvedtek).  Moszkva szorgalmazta a kisebbségi nyelvhasználatot is és finanszírozta a különböző kisebbségi kulturális és társadalmi megmozdulásokat. [10]
Majdnem egy teljes évszázad elnyomatása után a megszállók megnyitották a munkaerőpiacot és az egyetemek kapuit a hazarák előtt, ami sokuk számára igen vonzó volt.
Több hazara nő is, számos pastu, tadzsik, üzbég és más társnőjével együtt, eleinte támogatta az új hatalmat: a szigorú vallási alapokon szerveződő ellenállással szemben a kommunisták, a korenizacijával összhangban, támogatták a nők egyetemi oktatását és munkába állásukat.

A hazara ellenállást nem könnyítette meg  a soraikból kikerülő rivális frakciók egymás elleni harca sem, amelyek közül a legfontosabb a szekuláris és –viszonylag- liberális Tanzáim-e Naszl-e Naw-e -Hazara volt, ami azonban nem bírt el az Iráni Iszlám Köztársaság által támogatott csoportokkal (ne felejtsük, már az 1979-es iráni iszlám forradalom után vagyunk!)  Végül ezek a frakciók álltak a szovjetek elleni gerillahadjárat élére, majd a Vörös Hadsereg 1989-es kivonulása után a legerősebb hazara csoport Szövetséget kötött a mudzsahedeket tömörítő Északi Szövetséggel. Míg az Északi Szövetség többnyire szunnitákból állt, Hazaradzsátban, saját mudzsahed csoportjuk befolyására, erősödött a keményvonalas síizmus.

A Talibán mozgalom hatalomra kerülésével 1996-ban (ekkor az országot hivatalosan átnevezték Afganisztáni Iszlám Emirátussá) az új urak háborút hirdettek a hazarák ellen, ezúttal nem etnikai, hanem vallási alapon.
“A hazarák nem muszlimok, tehát meg lehet őket ölni” – így hangzott az egyik tálib parancsnok, Maulwai Mohammed Hanif verdiktje, ami arra utalt, hogy a fundamentalista tálibok szerint a síiták nem számítottak muszlimnak. [12]

Ekkor történt az 1998-as Mazar-i-Sarifi mészárlás, amikor a tálibok hazarák ezreit mészárolták le. [13]

A tálibok bukása után Afganisztán 2004-ben elfogadott alkotmánya [14] egyenlő jogokkal ruházta fel a hazarákat is, akik közül többek bekerültek az új kormányba is: Mohamed Mohaqiq, a Hezb-i-Wahdat párt színeiben az elnökválasztáson is elindult, Karim Khalili pedig 2004-ben, utána pedig 2014-ben az ország miniszterelnök-helyettese lett . Daykundi tartomány Nili kerületének 2008-ban elsőként lett női polgármestere a hazara Azra Dzsafari személyében.[15]
Azonban a fentről jövő, többnyire nyugati nyomásra hozott rendelkezések csak ritkán jutnak túl Kabul hatósugarán és számos hazara ma is diszkriminálva érzi magát. A helyzetet súlyosbítja, hogy az elmúlt években Afganisztánban, az országban uralkodó instabilitás miatt, újra megerősödtek a tálibok, s velük együtt az iszlamizmus, ami nem sok jót ígér az ország vallási kisebbségeinek sem, legyenek azok síiták, tradicionális szunniták vagy szúfik, akik nem feltétlenül találják üdvözítőnek a Talibán és más szélsőségesek radikális megoldásait. Afganisztán terültén ma is sok fegyveres milícia működik, amelyek a központi kormányzat gyengesége folytán sok helyen nyíltan terrorizálják a lakosságot. Ezek többnyire valamilyen kapcsolatban állnak az Irak és Szíria egy részén kikiáltott “Iszlám állammal”, s a módszereik is hasonlóak.

1997 óta, az elnyomás és az őket ért atrocitások miatt, sok hazara Nyugaton keresett menedéket. Jelenleg körülbelül 200 ezer hazara migráns és menekült élt Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában. [16]
Lábjegyzetek

[1] Az iszlám vallás két fő irányzata a többségi szunnita és a kisebbségben lévő síita ág: ez utóbbin belül a leggyakoribbak az ún. “tizenkettesek”, de Jemenben vannak “ötös síiták”, másnéven zayditák és India, Afganisztán, illetve Tadzsikisztán teületén “hetesek”, azaz iszmáilíták. A számok aszerint változnak, hogy hány, hitük szerint Allah által kijelölt vezetőt, azaz imámot ismernek el Mohamed próféta halála után.
Mg a szunniták úgy vélik, az iszlám közösség vezetőjét a közösség előkelőinek tiszte, némileg demokratikus úton, megválasztani, a síiták szerint Allah Mohamed családjából választ újabb vezetőket, akiknek az engedelmesség kötelező. Az iszmáilíták  esetében az utolsó imám Iszmáil ibn Dzsafar volt (719 – kb.755).
[2]  Hartl, Daniel L.; Jones, Elizabeth W. : Genetics: Analysis of Genes and Genomes; Jones & Bartlett Learning, 2009. 262.o.
[3] Mountstuart Elphinstone, An Account of the Kingdom of Cabul (2nd ed., London, 1842), vol. 2 202.o.
[4] ]  J.P. Ferrier: Caravan Journeys and Wanderings in Persia, Afghanistan, Turkistan and Beloochistan; London, 1856, 231.o.
[5] Mirza Muhammad Haidr Dughlat: Tarikh-i-Rashidi; Karakoram books, 1898, N.Elias szerkesztésében
[6] W. Barthold, Turkestan down to the Mongol Invasion (2nd ed., London, 1928), pp. 411, 441;
[7] A  szeyyid arabul urat jelent.
[8] Mousavi,Sayed Askar: The Hazaras of Afghanistan; An Historical, Cultural, Economic and Political Study; Richmond, New York, St.Martin’s Press, 1998
[9] http://worldhazaracouncil.org/en/who-are-the-hazaras/
[10] a korenizacija fontos és ambivalens aspektus volt szovjet-Közép-Ázsia életében, aminek hatásai ma is érezhetőek.
[11] http://worldhazaracouncil.org/en/who-are-the-hazaras/
[12] (http://www.rawa.org/times.htm)
[13]  https://www.hrw.org/report/1998/11/01/afghanistan-massacre-mazar-i-sharif
[14] http://www.afghanembassy.com.pl/afg/images/pliki/TheConstitution.pdf
[15] https://www.theguardian.com/world/2013/feb/24/afghanistan-first-female-mayor
[16] http://worldhazaracouncil.org/en/who-are-the-hazaras
Az adatok 2015 előttiek.

Felhasznált irodalom:
Elizabeth E. Bacon: The Inquiry into the History of the Hazara Mongols of Afghanistan, Southwestern Journal of Anthropology, Vol. 7, No. 3, 1951., University of New Mexico

Mirza Muhammad Haidr Dughlat: Tarikh-i-Rashidi; Karakoram books, 1898

Mousavi,SayedAskar: The Hazaras of Afghanistan; An Historical, Cultural, Economic and Political Study; Richmond, New York, St.Martin’s Press, 1998

Barthold, Turkestan down to the Mongol Invasion (2nd ed., London, 1928

Elphinstone, An Account of the Kingdom of Caubul (2nd ed., London, 1842

P. Ferrier: Caravan Journeys and Wanderings in Persia, Afghanistan, Turkistan and Beloochistan; London, 1856

http://www.refworld.org/docid/49749d693d.html

http://www.hazarapeople.com/2010/07/23/the-40-hazara-girls-falling-down-them-self-chehil-dokhtaran/

http://www.everyculture.com/Africa-Middle-East/Hazara.html#ixzz4c4ZEbx7j

http://worldhazaracouncil.org

http://www.rawa.org

http:// theguardian.com

http://www.afghanembassy.com

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s